Megjelent az Új Ember Hetilap 2011 Január 30. példányában
Egy képzés utóélete
Tapasztalati szakértők az elesettekért
Tapasztalati szakértő. A fogalom néhány hónapja bejárta a magyar média minden zegét-zugát, és szinte divatossá vált. Az Emberi Erőforrás Minisztérium egy ilyen szakértőt, a korábban több mint tizenöt éven át hajléktalan Balog Gyulát alkalmazza tanácsadóként, hogy hajléktalanügyekben többé ne az érintettek feje fölött döntsenek.
Ettől fogva az Emberi Erőforrás Minisztériumban, sőt más minisztériumokban is egyre többen próbálták elérni a tapasztalati szakértőt, abban a hitben, hogy telefonhoz hívható, ha minisztériumi ember lett. Ám hamarosan kiderült: csak alkalmi jellegű volt vele a döntéshozók kapcsolata; megkérdezték ugyan néhányszor, de rendszeres együttműködésre nem kérték, nem alkalmazták. Nem úgy, mint Belgiumban tennék, ahonnét a tapasztalati szakértői foglalkozás alapötlete származik, s ahol 2003 óta törvény mondja ki, hogy minden minisztériumnak alkalmaznia kell közülük egyet, s ahol számos önkormányzat, civil és egyházi szervezet is igényt tart szolgálataikra.
Ezen a ponton egy pillanatra meg kell állnunk. Jó magyar szokás szerint ugyanis eléggé előreszaladtunk a témában ahhoz képest, hogy még azt sem tudjuk, kicsoda-micsoda a tapasztalati szakértő. A kérdést Gosztonyi Géza projektvezetőnek, az ügy elkötelezett képviselőjének tettük föl, aki két érintettel, Bándor Beátával és Radics Bélával érkezett szerkesztőségünkbe.
 |
Bándor Beáta szerint arra van szükség, hogy a szegények is beleszólhassanak a sorsuk alakításába |
- Induljunk ki a nemzetközi szakirodalomban alkalmazott definícióból - kezdi Gosztonyi Géza. - „A szegénység és társadalmi kirekesztettség tapasztalati szakértője az a személy, aki megtapasztalta a szegénységet, megbirkózott ezzel a tapasztalattal, a szegénység szélesebb körű megértésévé terjesztette ki, és a képzés során olyan magatartásformákat, készségeket és módszereket sajátított el, amelyeket a szegénységellenes küzdelem minden területén képes szakmailag alkalmazni." Ez egy új foglalkozás, nem önkéntes munka - szögezi le a projektvezető. - Szoktuk mondani, hogy valaki az élet iskoláját járta ki. Vegyük ezt a kifejezést egészen komolyan! A tapasztalatiszakértő-képzés abból indul ki, hogy a szegény sorban való nevelkedés nem csupa negatívumot jelent. A szegények tudása érték, méghozzá semmi mással nem pótolható. Egy egyszerű példa jól megvilágítja, miről van szó. Évek óta téma, hogy milyenné tervezzék át a Moszkva teret. Belgiumban és más nyugati országokban teljesen természetes, hogy a tervezési folyamatba egy ilyen tér minden rendű-rangú használóját bevonják, a hajléktalant vagy az emberpiac szereplőjét éppúgy, mint a téren reggel és délután naponta áthaladó tanárt vagy menedzsert. Ahogyan az is természetes, hogy a munkájukért, tapasztalataik átadásáért pénz jár nekik: a hajléktalannak a minimálbér, a tanárnak a fizetése arra a napra eső része. Ez hatékony és méltányos modell.
A tapasztalatiszakértőképzés fontos, indító szakasza az életútelemzés, amelynek során az érintettek megküzdenek keserű tapasztalataikkal, ami érzelmileg rettenetesen megterhelő. Nálunk ez sokkal inkább így van azért is, mert a mi növendékeink még egyáltalán nincsenek kint a szegénység világából, másrészt azért, mert a tapasztalati szakértői szakma még nem elismert kategória. 2006 óta küzdöttem, küzdöttünk a kollégáimmal annak érdekében, hogy el tudjuk indítani a képzést, január közepén fejezte be nyolc hónapos tanulmányait az első osztály, amelynek tagjai szerény, negyvenezer forintos ösztöndíjban részesültek. Egyelőre még azt sem sikerült megoldani, hogy a tapasztalati szakértői szakma OKJ-s besorolást kapjon. A választások óta próbálunk minisztériumi pecsétet szerezni ennek érdekében.
Jövőjük, alkalmazásuk érdekében négy hónapon át hetente kétszer különböző szociális intézményeknél szereznek tapasztalatokat, ami azért is jó, mert ráébresztheti az intézmények vezetőit, hogy mennyire hasznos a döntési folyamatokba való bevonásuk.
Belgiumot az évszázados flamand- vallon ellentét arra tanította, hogy mindenki mindenkivel szóba álljon, megpróbáljon szót érteni. Mi viszont egyelőre mintha nem szeretnénk igazán beszélgetni. Jogszabály írja elő például: egy terület rendezési tervét meg kell ismertetni a lakossággal, hogy mindenki hozzászólhasson a témához, ha akar. Nálunk ehhez képest annyi történik, hogy az önkormányzat aulájában kihelyeznek egy térképet, amiből senki sem ért semmit. Hasonló a helyzet szociális ügyekben. Hallottam, hogy egy kerületben hatszáz lakáspályázatból négyszáz helytelenül volt kitöltve, és a szemétkosárban landolt. Európaibb országokban az önkormányzati munkatársaknak kötelességük segíteni a pályázókat az űrlap kitöltésében, míg nálunk csak örülnek, ha sok az érvénytelen pályázat, mert annál kevesebb a gond, az adminisztráció. A tapasztalati szakértők bevonása például az önkormányzatok munkájába ezen, a kommunikációs fronton is áttörést hozhat, Beáta és Béla máris jelentős sikereket ért el ilyen ügyekben.
 |
Radics Béla korábban forradalmár alkat volt.. |
- A képzés kezdeti, önismereti része még nehéz volt számomra - kezdi Bándor Beáta. - Először csak annyit tudtam az egészről, hogy szociális szakmával kapcsolatos ismereteket szerezhetünk. Ám aztán kiderült, hogy sokkal többről van szó, hogy az oktatóink más látásmódhoz segítenek hozzá, és hogy a megszerzett jogi, szociálpolitikai ismeretek birtokában magunkra is más szemmel tekinthetünk majd. Fokról fokra tudatosodott bennem a program fő célja: arra van szükség, hogy a szegények is beleszólhassanak a sorsuk alakításába. És hogy ehhez kellünk mi, a mi hídszerepünk, mert mások nem tudják, amit mi, sem az egyik, sem a másik oldalon.
- Én korábban forradalmár alkat voltam, de a képzés révén rájöttem, hogy sok esetben milyen fontos kompromisszumokat kötni - folytatja Radics Béla. - Ha sikerül, az mindkét fél számára megnyugtató eredmény. Ilyen kompromisszumok megkötésében sikerült több esetben is eredményesen közreműködnünk, például gyermekvédelmi ügyekben. Rég megoldatlan problémákat sikerült kimozdítanunk a holtpontról; volt olyan család, amely öt év alatt nem nyílt meg annyira a gyermekvédelmi munkatársaknak, mint nekünk.
- Fantasztikus érzés, tapasztalat volt, hogy az intézményeknél: közigazgatási hivatalban, szociális és gyámügyi osztályokon komolyan vettek bennünket, és a döntések meghozása során súlya volt a szavazatunknak - mondja Beáta. - Gyorsan megtaláltuk a helyünket, a szerepünket, amely sem az egyik, sem a másik fél, a hivatal vagy az ügyfél érdekeinek képviselete, hanem a minél hatékonyabb közvetítés.
- Beáta és Béla rendkívül kreatívak tudtak lenni, nemegyszer új szempontokkal, ötletekkel lendítették előre a munkát - szól közbe Géza. - Ilyen volt például a gondnokolt albérletek ügye.
- Az jutott eszembe - mosolyog Beáta -, hogy a gondnokság alatt, állami intézményben nevelkedő fiatalok nevén levő bérlakások gyakran üresen állnak. Hajléktalanná vált családok számára legalább egy időre megoldás lehet, ha ilyen lakásokat kiad nekik az önkormányzat. A család így egyben maradhat, a gyerekeket nem kell állami gondozásba venni, és a gondnokolt is pénzhez jut. Mindenki jól jár.
 |
A projektvezetõ: Gosztonyi Géza |
- Csepelen pedig Béla volt nagyon hatékony: egy kilencgyermekes család problémáját sikerült megoldania - folytatja Géza.
- A család és a szocmunkás kapcsolata rettenetesen eldurvult; öt éve már, hogy nem sikerült szót érteniük - veszi át a szót Béla. - Pedig szépen élnek, csak nagyon szegények, és nem volt pénzük sem kályhára, sem tüzelőre. Engem elfogadtak, így végül megnyugtató kompromisszum született. - Nagyon dicsérték Bélát a közigazgatási hivatalban; remekül képviselte a családot, mondták - teszi hozzá Géza. Beáta elmondja még: a képzés tudatosabb emberré tette, és ez a családjára is hatott. - Anyu, mi szegények vagyunk? - tette fel neki a kérdést nemrég nagyobbik, tizenöt éves lánya.
- Beáta elgondolkodott, aztán így válaszolt: - Nem, mert annyit nélkülöztünk, annyi nehézségen mentünk már keresztül, és mégis együtt vagyunk.
Kiss P.
Fotó: Fábián Attila
